"Életút, szemlélet, gondolatok" - rólam, tőlem

Mennek az évek, egyre többször kérdezik meg az anyukák és az ismerősök, hogyan választottam ezt a szakmát, és azt, hogy lelkileg hogyan bírom.

Ezek nagyon jó kérdések, megígértem, hogy ezt egyszer kifejtem. Ennek most jött el az ideje.

Kisiskolás koromban Édesanyám észrevette, hogy görbe a hátam. Elmentünk az ortopédiai szakrendelésre, ahol kiderült, hogy gerincferdülésem van, ami miatt hetente jártam gyógyúszásra és gyógytornára. Persze, mint minden tinédzser, őszintén bevallom, utáltam. Így utólag már látom, mi lett volna, ha Anyukám nem szigorú, és nem kötelez arra, hogy részt vegyek ezeken a foglalkozáson.

Középiskolában eljött az idő, hogy egyetemet válasszak, az osztállyal különböző kérdőíveket és teszteket töltöttünk ki, kinek hova érdemes tovább tanulni. Anyukámmal szemben tanácstalanul ült az osztályfőnököm, de az iskolapszichológus ezeket az instrukciókat adta neki: emberekkel kelljen foglalkozni, ne legyen sok papírmunka, ne legyen monoton. Ezek alapján, valamint úgy, hogy a reál tantárgyakat kizártuk, a továbbtanulási könyvet átnéztük és végül a gyógytornásznál maradtunk.

2011 óta dolgozom a Látásvizsgáló Országos Szakértői és Rehabilitációs Bizottságnál, ahol a kezdet nem volt egyszerű. Sokat hospitáltam intézményekben, és a szintén látássérült gyermekkel foglalkozó Vakok Óvodájában, no meg persze sok szakmai könyvet és cikket olvastam.

Ahogy mentek a hónapok, egyre több tapasztalatot gyűjtöttem, egyre több gyermeket és kórképet ismertem meg. Rájöttem, hogy nem véletlen csöppentem a gyógytornának erre a területére.

Tudni kell rólam, hogy nagyon türelmetlen ember vagyok. A korai fejlesztőben az elsők között kellett megtanulnom azt a szót, hogy türelem. Ha türelmetlen vagyok, a pici babáknál (0-5 év), akik látássérültek is, esetleg értelmi fogyatékosság is társul hozzá, nem fogom elérni a célomat. A látássérülteknél sokkal több időt igényel egy feladat kivitelezése, egy mozgásminta megtanulása, de lassan, apránként el tudunk jutni a kitűzött célhoz.

Hogy hogyan érjük el ezt a célt, na, ez az, ami nem könnyű. Nincsen konkrét könyv, ami összeszedi a „gyógytorna kicsiknek” témakört. Arra kellett rájönnöm, hogy komplexen kell gondolkodni és kezelni, mert így lesz hatékony a munkám.

A sérült gyermek fejlődését én sose egy teljesen ép, normál mozgásfejlődésű gyerekhez hasonlítom, hanem saját magához, hogy magához képest mennyit javult. Nyilván fontos figyelembe venni a kórképet, mert van olyan, hogy a várt eredményre sok időt kell várni, de az is előfordulhat, hogy egy-két alkalom után már megjelenik a gyakorolt mozgásforma, és sajnos van olyan is, hogy gátakba ütközünk.

2013 szeptemberében elkezdtem dolgozni a Fejlesztőházban, ahol megint egy másik közegbe kerültem. Az Új- Budai Fejlesztőházban idősebb gyermekekkel foglalkozom (4-16 év), akik többségében ép értelműek, de pici babák is járnak hozzám. Dél-Pesten főként pindurka babák kerülnek hozzám, akiknek mozgásfejlődésük megkésett, illetve izomtónus eloszlási zavaruk van (túl feszesek vagy lazák az izmaik, illetve mind a kettő egyszerre előfordul).

Nyilván itt is fontos a türelem, de a teljesen ép értelmű gyerekekkel teljesen másképp kell bánni, más dolgokkal lehet motiválni őket, azonban a célunk ebben az esetben a fiziológiás (normál) mozgás elérése.

Minden gyermek és szituáció egyéni, mindig egyénre szabottak az óráim. Heti szinten találkozom a családokkal és szinte családtaggá válok, és elkezdek kötődni a gyerekekhez. Jó érzés segíteni, és látni egy anya szemében az örömöt, hogy a gyermeke fejlődik. Ez a szakma egyben hivatás is, legalábbis én így gondolom. Ha fejlődik a gyermek, együtt örülök az édesanyával, ha állapota stagnál, nem mozdul, akkor azon gondolkodok, mi lehet az, ami lendíthet az aktuális státuszon.

Sose gondoltam, hogy gyermekkel fogok foglalkozni, de az élet erre az útra terelt. Most már tudom, hogy jól választottam. Ennél színesebb és örömtelibb szakmát nem találtam volna magamnak.